A legutóbbi évek történeti és régészeti kutatása monumentális csatornarendszerek maradványait hozta napvilágra hazánk több – egymástól távol eső – területén. A már évszázadokkal ezelőtt elpusztult csatornahálózatok egy múltbeli vízügyi rendszer létére utalnak, egy olyan rendszerre, amely a Kárpát-medence alföldi területein egységes elvek alapján kezelte a vízügyi problémákat. A régészeti eredmények, valamint az írott források tanúsága szerint az elpusztult csatornák az Árpád-korra mennek vissza, de egyelőre azt sem zárhatjuk ki, hogy azok már ennél valamivel korábban is megvoltak. Erről az eredendően új eredményeket hozó kutatásról csak az elkövetkező hetekben, hónapokban jelennek meg az első részleges publikációk. Így ezek a tapasztalatok még nem kerülhettek be a szakma és a közvélemény látókörébe, s a szaktudományok kritikájával sem szembesülhettek.

 

Közel egy évtizede kezdtem el foglalkozni a Rábaköz-Hanság-vidék régészeti lelőhelyeinek felkutatásával. Terepbejárásaim során sajátos szerkezetű árkokra figyeltem fel. Ezek mindenütt felbukkantak, ám mindenütt csak kisebb részleteket, hosszabb-rövidebb szakaszokat lehetett belőlük megfigyelni, s elszórtan, első ránézésre teljes összevisszaságban helyezkedtek el. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy eredetileg összefüggő árokrendszer részleteiről van szó, olyan részekről, amelyek a szerencsés körülmények folytán fennmaradtak.

 

Az árokhálózatok rekonstrukciója a Rábaköz keleti, Tóköznek nevezett részén volt a legsikeresebb, ott az egész tájegységet lefedő árokhálózat bontakozott ki. Az egyre intenzívebb kutatás során fény derült arra, hogy egy csatornarendszerrel állunk szemben. A rábaközi kutatással párhuzamosan az ország más területein is előkerültek hasonló és ugyancsak pusztulófélben levő objektumok.

 

A csatornarendszerek datálása ma még nincs teljes mértékben megoldva. Az a kutatás kezdetétől fogva világosan látszott, hogy az objektumok a XVIII. században már erősen pusztult állapotban voltak, így építésük szükségképpen korábbi időre nyúlik vissza. Az eltelt évek során az írott forrásokkal való összevetés és az előkerült régészeti leletek alapján egyértelművé vált, hogy a csatornarendszerek az Árpád-korban már léteztek és működtek. Kérdés azonban, hogy keletkezésük – részben vagy egészben – visszanyúlik-e ennél korábbi időre, illetve, hogy mennyivel élték túl az Árpád-kort.

Az eddigi eredmények felvetik annak a lehetőségét, hogy az Árpád-korban a Kárpát-medence alföldi területein az újkori vízépítéseket évszázadokkal megelőzően létezett egy egységes elvek szerint működő vízügyi rendszer, amely a XIII-XIV. és a XVIII. század között pusztult el.

 

Az országnak eddig nyolc kisebb területén, tájegységén folytattunk kutatásokat. E munka a Rábaközben és a Kalocsai-Sárközben a legelőrehaladottabb. Az ottani tapasztalatok alapján ma már – legalábbis fő vonalaiban – felvázolható a kora középkori vízügyi rendszer működése. A rendszer lényegi vonása, hogy a folyóvizeket egy sűrű csatornarendszerben áramoltatták, és nagy területen szabályozottan szétvezették. A vizet – meghatározott helyeken kiengedve – öntözésre és halastavak létesítésére, táplálására használhatták fel. A csatornahálózatok – természetesen – a szükségtelen és káros vizeket levezették.

 

Az Árpád-kori csatornák szinte kivétel nélkül két vagy három párhuzamos mederből álltak, a kitermelt földet pedig mindenkor töltésszerűen magasították fel a medrek között . A medrek számától függően beszélhetünk kettős, illetve hármas szerkezetű csatornákról. Az árokmedreket valamilyen – ma még ismeretlen – eszközzel gondosan meghatározott formájúra képezték ki. Sok helyen megfigyelhetők a csatornamedrek oldalába vájt padkák vagy lépcsők; ezek nyilvánvalóan a mederben folyó munkát – a karbantartást és a tisztítást – könnyítették meg. A középkori csatornák az ország egész területén ugyanezeket a szerkezeti formákat mutatják, ám nagyon különböző állapotban maradtak fenn: vannak viszonylag ép objektumok és objektumszakaszok, a nagy többség azonban teljesen elpusztult.

 

A hármas szerkezetű csatornák az egész rendszer fő artériái, ezek öntözésre és lecsapolásra egyaránt alkalmasak voltak. Az ilyen objektum középső medre töltések közé van zárva, s így a környezeténél magasabban is képes vizet szállítani, méghozzá két irányban is: a töltésezett meder feneke ugyanis majdnem vízszintes. A hármas szerkezetű csatornát víztelenítésre, lecsapolásra is használhatták, mivel a töltésezett meder feneke mindenütt mélyebben van, mint a környező területek legalacsonyabban fekvő részei.

 

Elsődlegesen ilyen hármas csatornák ágaznak ki a folyókból, ahonnan a vizüket kapták és ahová a fölösleges vizet levezették. A hármas csatornákban töltések között folyó víz első lépésben a szélső medrekbe került, s onnan aztán az öntözendő felületre vagy halastóba jutott. Lecsapoláskor a hármasok szélső medrei gyűjtötték össze a vizet, s azt a rendszer működtetői meghatározott pontokon a középső mederbe juttatták. A szélső medrek – természetszerűleg – e pontok felé egyenletesen lejtettek.

 

A kettős szerkezetű csatornák funkciója ehhez hasonlóan az volt, hogy a hármasok középső medréből kapott vizet szétterítsék, lecsapoláskor pedig ugyanoda (a töltésezett medrekbe) juttassák vissza. A két meder közötti töltésnek sajátos szerepe volt: lehetővé tette, hogy a kettős csatornák által közrezárt területeket egymástól függetlenül áraszthassák el és csapolhassák le.

 

A feltárások folyamán fény derült arra is, hogy az objektumok egymásba torkollásánál fából (kivájt fatörzsekből) készült vízáteresztőket használtak, amelyeket ma még ismeretlen módon lehetett nyitni és zárni. Nemcsak a csatornák egymásba torkollásánál, hanem a hármas szerkezetű csatornák töltésein keresztül is ilyen áteresztőket alkalmaztak. Két típusuk volt: az egyiket magasan, nagyjában a környező felszínnel azonos magasságban, a másikat mélyebben, a középső meder fenekével egy szintben helyezték el. Az előbbi arra szolgált, hogy a töltések közötti magas vizet kiengedjék, az utóbbinak a lecsapolás – a szélső mederben levő víznek a középső mederbe juttatása – volt a feladata.

 

 

Az Árpád-kori csatornák rendkívül sűrű hálózatokat alkottak. A tüzetesebben kutatott területeken tízszer-hússzor annyi elpusztult csatornára bukkantunk, mint amennyi ma ugyanott működik. E tény már önmagában is mutatja a mai és az egykori vízügyi rendszer között lévő funkcionális különbséget.

 

Az Árpád-kori vízügyi rendszer működését jól példázza a Rábaköz elpusztult csatornarendszerének egy módszeresen feltárt részlete. Az ottani hálózat gerince egy nagy hármas szerkezetű csatorna, amelyből számos kisebb – egymással párhuzamos – kettős csatorna ágazik ki. A csatornák szabályos mezőket kerítenek, amelyek mindegyike elkülönült öntözési egységnek számított. A hármas csatorna töltésébe minden területegységnél két magas szinten levő vízáteresztőt helyeztek. Így a töltések közötti magas vizet tetszés szerint bármelyik mezőre külön-külön is kijuttathatták. A kieresztett víz első lépésben a nagy csatorna szélső medrébe és rajta keresztül a kettős árkokba folyt, ezt követően pedig (a megfelelő magasságot elérve) az öntözendő felületre került. A területegységeket a kettős csatornák töltésének magasságáig eláraszthatták vízzel, de másféle, nem árasztásos felületi öntözési eljárást (csörgedeztetést, barázdás-áztató öntözést) is alkalmazhattak. Persze öntözéskor a mélyen levő átereszek zárva voltak.

 

A fölösleges víz levezetésekor a víz útja fordított volt: a kettős csatornákon keresztül a víz a hármas szerkezetű csatorna szélső medrébe került, s az a megfelelő áteresztők segítségével a középső, töltésezett mederbe juttatta. Levezetésre – természetszerűleg – csak akkor kerülhetett sor, ha a töltések közötti mederben a vízszint már alábbszállt.

 

E rövid összefoglalóból is kitűnhet, hogy olyan összetett rendszerrel van dolgunk, amely változatos vízügyi manipulációkat tett lehetővé. Az ember bizonyos csatornák elzárásával vagy megnyitásával egészen aprólékosan szabályozhatta a vizek magasságát, attól függően, hogy éppen mire volt szükség. Bizonyos területek (öntözött területek, halastavak) elárasztása végett a csatornákban megemelhették a vízszintet a szükséges magasságig, a nem kívánt vízmennyiséget pedig viszonylag gyorsan le is ereszthették.

 

Ebben a rendszerben fontos szerep jutott a többnyire mesterségesen kialakított tavaknak, amelyek nem csupán halastavakként, hanem víztározókként is működtek: felfogták és tartalékolták az időszakonként lezúduló nagy víztömegek java részét.

 

Mindent összevetve a rendszer működése idején pusztító árvizek csak kivételes alkalmakkor jelentkezhettek, s ugyanígy ritkán fordulhatott elő a ma belvíznek nevezett jelenség is. A sűrű csatornahálózatnak köszönhetően nem maradtak olyan területek, ahonnan ne lehetett volna a megrekedt vizeket levezetni.

 

A csatornák által szállított víz gazdag volt finom hordalékban, mely állandó tápanyag-utánpótlást jelentett az öntözött területeken és a halastavakban. A rendszer segítségével szántókat, réteket és legelőket egyaránt öntözhettek. Egyelőre azonban kérdés, hogy pontosan milyen felületi öntözési módszereket alkalmaztak, és milyen növénykultúrákat öntöztek.

 

 

Ha az eddigi kutatási eredmények általánosíthatók, akkor a Kárpát-medencében több százezer kilométer elpusztult Árpád-kori csatornával kell számolnunk! Ma még szinte felfoghatatlan, hogy ezer évvel ezelőtt hogyan voltak képesek ilyen nagyságrendű vízügyi munkálatokat kivitelezni.

A kora középkori vízgazdálkodási rendszerben számos olyan elem akad, amelynek üzenete van a ma embere számára. Nemcsak az ár- és a belvíz kezelésére gondolok, hanem egyebek között arra is, hogy alföldjeinken mennyire megoldatlan az öntözés ügye.

 

Az a puszta tény, hogy a föld színe alatt monumentális csatornarendszerek rejtőznek, önmagában is elgondolkodtató. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kutatott csatornák egy olyan vízügyi rendszert képviselnek, amelynek a módszerei ma is felhasználhatók, akkor véleményem szerint vitán felül áll, hogy további, az eddiginél jóval intenzívebb vizsgálatokra van szükség. S ha a kutatások valóban folytatódnak, és annak eredményei beépülnek vízkezelési gyakorlatunkba, akkor bízvást elmondhatjuk: szinte példa nélkül álló módon kapcsoltuk össze a múltat a jövővel.

 

 

(régész-történész)

Forrás: rekreator.hu