PALÓCOK ŐSEREDET
"A Nap és tűztisztelet népi hagyományainak megmaradt szokásai a palócoknál"
1.) A Palóc tűztisztelő őstörzsünk. Tőlük származtak ősrégi időkben a Görög félszigeten is szerepelt görögelőtti, pelazgok, továbbá Északon a válok, a livek és a lengyelek nagyrésze. Utóbbiak egyrésze jász =jazving eredetű és csupán nyelvileg elszlávosított, ami főkép a kereszténység fölvételével történt, holott például a válok elgermánosodtak.
http://osihimnuszunk.network.hu/blog/osi-himnuszunkat-kedvelok-hirei/a-16-ostorzs-a-paloc
2.) A Palócok Őseredete
"A Nap és tűztisztelet népi hagyományainak megmaradt szokásai a palócoknál" https://magyarmegmaradasert.hu/erdekkorok/magyarsag/szarmazastan/item/5603-z
3.) PALÓCFÖLD: Maconka falu (népi hagyományok és népviselet)
(Legendájuk szerint : A palóc Maconka falu, a világ közepe, A környék lakói szerint: "Itt esett le a világ közepét kijelölő aranyalma.")
https://netfolk.blog.hu/2013/08/04/maconka_paloc_telepules_a_vilag_kozepe
A Palócok Őseredete (cikket összeállította Lőrincz Sarolta Aranka)
3 . rész Nap és Tűz tisztelet (Napos és Palos),
6. rész szimbólumok, keresztek (a lenti csatolt kép innen van)
https://magyarmegmaradasert.hu/erdekkorok/magyarsag/szarmazastan/item/5603-z
3. rész A Nap és tűztisztelet népi hagyományainak megmaradt szokásai a palócoknál
A szicíliai Diodorosz tartott fönn egy mondát, mely szerint a szkíták pál és nap nevű törzsei, egy Pálosz és egy Napesz nevű testvérpártól származnak, mint Hunor és Magor. Ezen Pál vagy Pálesz, Pálosz ős kétségtelenül a palóc népek Napistene, regebeli ősapja. Fáy Elek ezen Pálosz ős nevére vezeti vissza a palóc, polowc, polouc, palaste, peleste, pelazg, faliszk törzsünk nevét.
Mindezen avar - magyari népek, tűztisztelő, naptisztelő népek voltak, úgy, ahogy az őspalócok is. A naptisztelet maradványai palóc törzsünknél nyomon követhetők, a hűen megőrzött népszokásaik, de életszokásaik nyomán is. Kandra őskutató ír egy palócok által szokássá vált mindennapos dologról.
„ A palócok délben úgy tartanak pihenőt, hogy arccal a napnak fordulnak. Azt tartják, apáikról maradt rájuk, hogy minden jó termő apját, a Napot tisztelni kell. Ezért minden jóravaló munkás arccal feküszik a Napnak.”
Az őskorokban nem volt egyszerű feladat tüzet gyújtani, ellentétben a mai kor emberével. Ezt számos mitológiai legenda őrzi, hogyan ismerték meg az emberek a tüzet, kik hozták le számukra az égő lángot az égből. Az őstörzsek népének volt egy elképzelése a tűz keletkezésével kapcsolatban. Szerintük az égből, magából a Napból hozza a tüzet, a tűzlehozó madár, ezért a Napot életadó istenként tisztelték. A tűzlehozó madáristenség jelképe az avaroknál és a palócoknál a holló volt, vagy az ősidőkben a piros tollazatú paradicsom tűzmadár. Ezt a jelképet számos népmesénk őrzi. A fekete holló azért volt tűzlehozó madár a palócoknál, mert úgy gondolták, hogy amíg a madár az égből a földre ér, a tűztől feketére pörkölődik a tollazata. A kova és a tapló megismerésével, már könnyebben tudtak az emberek tüzet csiholni, így ezek az ősi elképzelések, hiedelmek fokozatosan tűntek el az emberek gondolatvilágából.
Őseink a Napistent, az emberek apjának gondolták, / magyarok Istene / a földön életet keltő energia forrásának. Többnyire szép ifjúként személyesítették meg, Arany Sasként, de szépen szóló Arany madárként is. A magyar hun, kun törzseknél a Napot, az égitestet, ikertestvérpárként személyesítette meg Hunor és Magor, a palóc törzseknél pedig Pál és Napesz. Az éltető és egyben romboló tűzerő. A föld megszemélyesítője a Földistennő, a Napisten felesége, pedig az emberek anyja, életanya, legáltalánosabb nevén, Tündér Ilona volt.
Az avar szócsoportbeli BAR-ATA szó jelentése TŰZ- APA. / A magánhangzó kihagyása által alakult ki a szláv BRAT szó, fivér./
Tűztisztelő avar- palóc őseink az életet tűzzel azonosították, ami annyiban valóság, hogy életünk legfőbb jelensége a lélegzés, ami az oxigénnek a szervezetbe való fölvétele, és ez teszi lehetővé a test melegét. / Lángtalan lassú égés./ Oxigén nélkül nincs égés. A Nap minden földi élet keltője, éltetője, így lett a Nap istenné, vagyis tűzistenné. A Nap szent fája a meggyfa volt. A meggyfa ágát megyernek nevezték és a tavaszi napéjegyenlőség ünnepén ilyen megyer ágat szúrtak a földbe, amely körül ünnepi táncot jártak.
Ez a szent fa, a meggyfa színei adták az avar- magyarok kultusz színeit. A fa levele zöld, a virága fehér, a gyümölcse piros. / nemzeti színeink/ A palóc őstörzs kultusz színei a sárga, fehér, zöld színek voltak.
Avar – magyar őstörzseink legfőbb vallásos jelképe a körben lévő egyenlőszárú kereszt volt, amely a legrégebbi tűzszerszámot, a két egymáshoz dörzsölt száraz ágdarabot jelképezte, de a regebeli ősapát is, magát a Tűz Istent. A tűz szikráit az avarok, jelképesen tűzmagnak, életmagoknak is tekintették. Náluk a szikra neve PIRI volt, amelyet ma kicsinek, picinek mondunk.
Az ősi tűztisztelethez számos hagyomány és szokás fűződött, amelyet a palóc népi hagyomány sokáig, majdnem napjainkig megőrzött. A tavaszi napéjegyenlőség körébe tartozott a Kisze bábu táncoltatása, kidobása, amely a telet, a rosszat, a betegséget jelképezte. Ezt felöltöztetve vitték végig a falun, énekelve, majd a végén elégették, a tűz körül táncot járva. A vizek mellett lakó népek a kiszebábut vízbe dobták, hogy a rosszat, jelképező szalmabábuval vigye el a víz a betegséget, a telet, a hideget.
Fáy Elek említi, a palóc népnél a Balázsfa, Balogfa, később Májfa állításának szokását. Ezek az elnevezések, ha elferdítve is, de a palócok Napisten, Bál, Pál, Balota, Balisa Pelopa, Balkán neveket tartják fönn.
Ezen a tavaszi ünnepen a fiatalság kiment valamely folyó, tó, vagy vizes helyek szigetére, amelyet boldogság szigetének neveztek. Itt a feldíszített meggyfa, vagy megyer botot letűzték és körülötte körtáncot lejtve énekeltek a leányok, gyöngyvirágkoszorúsan, szalagokból és fűszálakból készített ruhákban, amelyet népmeséink ma is tündér ruhának neveznek. A körtáncba név szerint szólították a legényeket. A megyer, a rúd, a hímséget jelképezte, de a botra kötött kör alakú gyöngyvirág csokor, valamint a szalagok, a nőiességet jelentették.
A Föld istennője, Tündér Ilona, a tavaszi napéjegyenlőség ünnepén, /a tündér szó jelentett csillogást, de szüzet is, lásd népmeséinket/ nászra lépett a Napistennel, ez volt a nászünnep, gyöngyvirág ünnep. Őseinknél házasságot kötni csak ezen a tavaszi nászünnepen lehetett. Később Tündér Ilona helyett, Magyar Ilonának, azaz Boldog Ilonának nevezték a Föld istennőjét. Innen a kereszténységben a magyaroknál Mária Boldogasszony neve.
Az avar- magyar őstörzseknél Tündér Ilona szent virága a gyöngyvirág volt, a palóc őstörzseknél a liliom, a székelyeknél a szegfű.
Az idő előrehaladásával május elsejének megfelelően, ezen a tavaszi ünnepen, már fölszalagozott, boros üvegeket és kolbászokat is kötöztek, a fölállított májfákra. A törzsét lecsupaszították, simává tették, hogy ne lehessen egykönnyen feljutni a fa tetejére.
A kereszténység felvétele után a templomok kapui elé is állítottak, jobbról, balról, egy – egy fát és az ünnepen itt táncoltak, lakomáztak, az otthonról hozott ételeikből. A felállított fa körül a fiatalság, pünkösdi táncot járt. Az egyik fa a lányoké, míg a másik fa a legényeké volt. A kereszténység felvételével a szentmise előtt, e fák alatt gyülekeztek, a lányok és a legények. Későbbi korokban a legények külön a szeretőjük háza elé is állítottak májfákat, melyeket előtte feldíszítettek. A palócoknál mindez elmaradhatatlan népszokás volt, amely a Napisten tiszteletére vezethető vissza.
Ugyanezen feldíszített meggyfa, vagy megyer botot, a leánykérés szokásánál, feldíszítve vitte maga előtt, vagy a leánykérő násznagy, vagy a vőfély. Ez a szokás, amely a lakodalmat előzte meg, sokáig élt a palócoknál, egészen a 2. világháború előtti időkig, de egyes helyeken még most is. A leánykérésnél, a kérő kezében, mindig ott volt a díszes bot, amely küldőjét, megbízóját, a mesebeli Napkirályt is jelképezte.
További Napisten, vagy tűztisztelő palóc népszokásaink közé tartozik a Szent Iván, vagy virágos Szent János napja, a nyári napéjegyenlőség ünnepe. Ez a fiatalság ünnepe volt, a hajadonok, a legények ünnepe, egyben párválasztó szokás. A lányok, ilyenkor a titkos jelentésű Magyar Ilonához fordultak, hogy férjhez menetelükben legyen segítségükre. A fiatalok átugrálták a tüzez és ebből is következtettek a férjhezmenetelre, a nősülésre. Ott maradt fenn leggazdagabban, ahol tűztisztelő avar és palóc őstörzseink és azoknak utódai éltek.
A pára szavunk az avaroknál lélek értelmű is volt, mert a szóban forgó tűzünnepi szokás során virágokat, gyógyfüveket szórtak a tűzbe. A keresztény vallás felvételénél a Napisten helyett, Szent János lépett, akit egyes helyeken, mint a Zobor mentén, virágosnak neveztek.
További régi szokás, amely szintén az őspalócok törzsek növénytermesztésére és egyben virágkultuszára is visszavezethető, a Pünkösdi királynéjárás. A kender virágzásakor járták a falut a kisleányok és táncukkal bőséges áldást, termést varázsoltak a kenderre, mint fontos növényre, ruházatuk alaptermékére. A legények pünkösdi királyválasztása a férfiasságot, a rátermettséget jelképezte, amikor a magas megyer bot legtetejéről kellett az oda kötött kendőt, vagy más egyebet a lovasnak ügyesen lekapnia.
A palócok tudatában mindig is ott éltek az ősi hitvilági alakok, hiedelmek, babonás képzetek, mint a garabonciás gyiák, tüzes emberek, bolygó tüzek, matikuszok, gyógynövényes és tudós, halott látó asszonyok. A pásztorok, akik a természettel összhangban éltek és gyógyítással, rontással is foglalkoztak, ezeknek a régi dolgoknak nagy tudói voltak. Számos ősi szokás megmaradt palóc elődeinknél, egészen a múlt századig. Ezekben a népszokásokban az ősi avar- palóc hitvilág maradványai keveredtek a kereszténységgel.
*************
6. befejező rész
A palóc népi művészet, népdalok szimbólumai, a népviselet hímzésmotívumainak jelképei, üzenetei.
Az avaroknak, pelazgoknak, mint a palócok őseinek, művészetét, jelképrendszerét vizsgálva több érdekes és figyelemreméltó ősi jelképrendszerre bukkanhatunk. Jó tudni, ismerni ezeket a mai kor magyarjainak is, hiszen ezek ismerete által erősödik bennük palócságuk, nemzeti önazonosságuk tudata, az, hogy a magyar- palóc ősi nép és már Krisztus előtt 4 és félezer évvel itt élt a Kárpát-medencében.
Fejtegetéseim utolsó részében, ennek az ősiségnek bizonyítékául hozom fel a palóc népi művészet minden ágát. Nézzük meg, milyen szimbólumai vannak a palóc népdaloknak, milyen ősrégi motívumai a népi hímzéseknek, fa és kőfaragásoknak. Mit üzennek a Palócföldön található Árpád-kori templomok falfestményei, kőfaragásai, amelyek rendkívül gazdagok és változatosak. Mindezen népművészettel őseink gazdag hitvilága köszön vissza a múltból és maradandó üzenetet hordoz. Kódrendszerét azonban meg kell fejteni, fel kell tárni.
paloc jelképek
Balról az első: Az életfa jelképe egy kődarabon, Szente Árpád-kori templom / a második: palóc föld Az egyenlőszárú kereszt jelképe Árpád-kori templom falán, Szente -Palócföld. / harmadik: Ősi tulipán életfa motívum egy palóc hímzésmintán
Elődeink tudatában voltak annak a hitnek, hogy az egyenlőszárú kereszt a napból pattant földi tüzet jelentő keresztfa, vagyis a föld magja. A naptól pattanó, földön gerjesztett szikra eszköze a keresztfa, a világban is megjelenő fénynek a képe, ami a földön a Nap melegítőereje által létezik, de végső fokon a Teremtőtől, magától Istentől származik. Tehát őseinknél a körbe foglalt egyenlőszárú kereszt magának, a Napnak, vagyis az Örök Teremtőnek volt a jelképe.
Ebben a jelképtárban az egyenlőszárú kereszt magát, a fényt jelentette, ami a teremtés alapja és állandó forgásban van. Az egyenlőszárú kereszt vetülete a belőle pattanó, anyagi világunkban megjelenő fény jelképe lett. Ez az ősi jelképismeret és tisztelet Árpád-kori királyaink korában még élő valóság volt, ami már akkor is az ősi keresztény hitet jelképezte teremtett világunk felé.
Ez az avar - magyar-palóc körkeresztes minta megmaradt a bizánci papok palástján, de felfedezhető az őskeresztény jelképek között is, főleg az Árpád-kori kis templomok falán, számos helyen, a palóc vidéken.
Ősi jelkép volt még a fenyőfa, valamint a juh, a kos. Az utóbbival kapcsolatban a kacskaringós spirál, ami a göndörséget, avar szóval barkaságot, pürgeséget jelképezte. Színeik a tűz színei voltak, a piros, a sárga, vagyis az arany, de mivel van kékláng is, tehát a kék is. A fenyő miatt a zöld, a barna, továbbá a fekete. Ez a két utóbbi a pörkölődöttség, az égettség jelképe lett.
A palócok népművészetét, mint minden népi hagyományt, népi költészetet, egészen az őseredetekig vezethetjük vissza, ahhoz az ősforráshoz, amelyből a Kárpát- medence emberének kultúrája táplálkozott és táplálkozik a mai napig. Mind ennek zenei, esztétikai, történeti néprajzi értéke felbecsülhetetlen, kimeríthetetlen.
A legtöbb szemlélőben a népi motívumok, indák, virágok, kacskaringózása az esztétikai élménynél többet nem mondanak. Egy - egy faragott kézi alkotást, népi hímzést megcsodálunk és odébb állunk. Ám mindezek a motívumok, csodálatos minták ősiségünket szimbolizálják, és komoly üzenetet hordoznak magukban. A hímzés, vagy faragott motívumok ősi titkokat rejtettek, ősi hagyományokat, szakrális szokásokat örökítettek, majd adtak tovább nemzedékeken keresztül.
Ezek a népi hímzésminták láthatók a palóc népviseleten, ruházaton, a női ingvállakon, férfiingeken, valamint a használati szőtteseken, törülközőkön, lepedőkön stb.
A növényi ornamentika legfontosabb motívumai, a növénytermesztés eredményességét célzó, mágikus, kultikus szerepét hordozták. Számtalan hímzésmintában, kőfaragásban felbukkan az életfa motívuma, amely lehet egy virág, mint a vadon élő tulipán virága, vagy csak spirális csavarodás, esetleg kettős keresztnek látszó kőfaragás.
Vannak olyan palóc falvak, ahol a hímzéseken a kék - piros szín dominál, míg máshol a zöld kacskaringón jól megfér egymás mellett a sárga búzakalász, a nefelejccsel és a piros pünkösdi rózsa bimbójával, vagy kinyílt virágjával. A színes hímzésminták mellett, egyes palóc falvakban feltűnik a fehér hímzés, amelyen a szőlőfürtök kisebb, nagyobb változata, de apró több, vagy páros szirmú virágok füzére is dominál.
A palóc népdalok szimbólumainál is ugyanígy jelen vannak a virágok, az ibolya, nefelejcs, a rózsa több változata, mint a labdarózsa, pünkösdi rózsa, de helyet kap a rozmaring, a szegfű, a rezeda, a viola és az akác is. A termények közül legtöbbször a szőlő, a búza, a retek az, ami szimbólumként megjelenik.
A palóc népdalok a szokáscselekvések elbeszélői is egyben, mint a leány dalok, lakodalmi dalok legény és katonadalok, bordalok, munkacselekvést megjelenítő dalok, tréfás, gúnydalok.
Az őspalócoknál a piros szín a napot, az ezüst a holdat jelképezte, a nap a férfiasság, míg a hold a nőiesség jelképe volt. Ez látható az árpád sávos zászlón, ahol a piros és a fehér színsáv váltakozik. A fehér az ezüstszínt szimbolizálja, ez a nőiesség szimbóluma, a nőiesség jelképe, míg a piros a férfiasságot szimbóluma, a férfiasság jelképe. Az árpád sávos zászló szimbolikáját félre értelmezve, használták fel rossz politikai célokra a múltban. Ez a két szín kiegészíti egymást, mint ahogy a férfi és a női mivolt is kiegészítik egymást. / Jó lenne ezt tudni, amikor az Istentől kapott ősi rendet feje tetejére állítják a gender elmélettel./
A palócok népi viseletében is felfedezhetjük ezt a férfi, női kiegészítést, harmóniát. Például ünnepi alkalmakkor, lakodalmakban, piros színű muskátli virágból készült bokrétának kellett lenni a férfiak kalapján és lajbiján, zöld rozmaring ághoz tűzve. A rozmaring vékony levele hasonlít a fenyőfa leveléhez, tehát fenyő ősi szimbóluma itt is tetten érhető.
Virágos piros kendőt, vagy szalagot kötöttek a lakodalmi vőfélyek botjára, ami magát a Napot jelképezte. A megszületett kisbabák karjára piros szalagot kötöttek rontás, szemmel verés ellen. A női pruszlikdísz ezüstös ördöglakat volt, a színes, virágos szalagok végére, amelyet öveckedőként a derekukra kötöttek a fiatalasszonyok, ezüstrojtot varrtak és a leányok a szalagjának végén szintén ezüst rojt díszlett.
Mindezek a jelképek, szimbólumok jól láthatók a palóc ünnepi népviseleten, főleg a női viseleten, de elsősorban a fiatal leányokén, gazdag hímzésmintával a kötényeken, ingvállakon. A férfiak ruházatának hímzése szegényebb, visszafogottabb, a hímzés csak az ünnepi fehér ingeken jelenik meg. Egyes palóc vidékeken gazdagabban, színesebben, más palóc falvakban a fehér hímzés van túlsúlyban, vagy csak keskeny virágfüzér motívumok találhatók.
A palócok alsóruházatának, valamint használati eszközeinek alapanyaga, ősidőktől fogva, a kendervászon volt. Saját maguk termesztették a kendert és használati eszközeikkel fel is dolgozták. Ezt a munkafolyamatot többnyire nők végezték, csak a nehezebb munkáknál segítettek be a férfiak.
Mivel a kenderből készült ruházat nagyon erős, időtálló, ezért maradt fenn a mai napig és rajta a szebbnél szebb palóc hímzésminták. Így őrződött meg sok - sok népi motívum, amelyek palóc őselődeink gazdag jelképrendszeréről árulkodnak.
A fafaragások közül már kevesebb maradt fenn, hiszen tudvalevő, a fa nem olyan időtálló, de még egyes régi megmaradt, le nem döntött palóc házak homlokzatán, a tető hosszanti részén, felfedezhetők a spirálos díszítő faragások. A régi kapuk bálvány oszlopainak fafaragásait, a temetők régi faragott kopjafáit sajnos már elpusztította az idő foga, ezért ezekből nagyon kevés maradt fenn. A régi paraszti bútorok, mint a festett tulipános ládák egyes darabjait megőrizve még megtekintheti az utókor embere, de sajnos ezekből a jelképes üzenetekből semmit sem ért.
A 6 részes írásomban, amely ezzel a résszel befejeződik, szerettem volna felhívni a figyelmet őspalócságunk eredetére, amelyről manapság nagyon kevés szó esik. Páratlanul gazdag népi anyagával érdemes lenne aprólékosabban is foglalkozni, főleg az iskolai tananyagba, a regionális nevelésbe beépíteni. Fontos, hogy a jövő nemzedéke tudjon erről, megértse, értékelje, majd tovább adja, mert magyar szellemiségünk ebből az életfának ősi gyökeréből táplálkozik.
Forrás: Világháló – összeállította Lőrincz Sarolta Aranka
