A Kárpát-medence és a Magyar nép:  "A világtörténelem kulcsa
- a világ tudásközpontja "

1. rész      (2011. február – KAPU) Megjelent: KAPU 2011.02., 72 o.
http://www.grandpierre.hu/site/2011/02/a-karpat-medence-a-vilag-tudaskozpontja-1-resz/
2. rész:
https://maghon.weebly.com/uploads/2/0/0/3/20035969/grandpierre_atilla_-_a_karpat-medence_a_vilag_tudaskozpontja_2_resz.pdf
3. rész:
http://www.grandpierre.hu/site/2011/08/a-karpat-medence-a-vilag-tudaskozpontja-3-resz/

Részlet az 1.részből:

A Kárpát-Medence és a Magyarság: A Világtörténelem Kulcsa, a Világ Tudásközpontja

"A világtörténelem, az emberiség életének egyik leglényegesebb, ténylegesen sorsformáló tényezője a Kárpát-medence.

A MAGYARSÁG ŐSHONOS A KÁRPÁT MEDENCÉBEN:
Erre a sokak számára ma még megdöbbentő, és ugyanakkor az emberiség, a magyarság számára létfontosságú tényre a történelem sok évtizedes vizsgálata alapján jutottunk, elsősorban Grandpierre K. Endre munkássága alapján. A Hérodotosznál feljegyzett szkíta-magyar eredetmonda Grandpierre K. Endre elemzésének fényében arról számol be, hogy az emberiség első őskirálya az akkor még néptelen földön Hargita őskirály volt. Számtalan egyéb őskrónika és ókori történelmi forrás írja meg, hogy az emberiség legősibb és legnagyobb lélekszámú népe – ógörög nevén – a szkíta, kínai nevén a hun, közép-ázsiai nevén a szaka, huna, méd, saját belső népnevén pedig a székely, magyar nép volt. Grandpierre K. Endre (1979, 1990, 1996, 2006) munkáinak nyomán ma már jóformán köztudott, hogy a magyarság őshonos a Kárpát-medencében. Ez pedig azt jelenti, hogy évmilliós múltra tekinthet vissza. Ez pedig messze túlmutat a hivatalos történetírás mai, szűklátókörű, 3-5000 éves távlatain.

A Kárpát-medence történelme elválaszthatatlanul összefügg a magyarság sorsával. A magyarság nem érthető meg a Kárpát-medence történetének és mibenlétének megértése nélkül. A Kárpát-medence mibenlétének megvilágítása nem lehetséges másként, mint a magyarság teljes történetének fényében. Ehhez pedig jól megalapozott magyar őstörténelemre van szükségünk. De hogyan alapozható meg a magyar őstörténelem?

Az emberiség történelme mindenekelőtt az emberi tudás történelme. Amit az emberiség hozzátett a készen kapott adottságokhoz, az az emberi értelemből ered, az az értelmes tevékenység következménye, az az elsajátított tudás következménye. Tudás nélkül az emberiség nem maradhatott volna fenn, nem is jöhetett volna létre, mert a tudástól ember az ember.

A magyarság őstörténelmének megalapozásakor tehát nem a hivatalos történelem-írás mesterségesen leszűkített távlataihoz (még az emberréválás korát is gyakran leszűkítik 30 000, 50 000, 100 000, 200 000 évre), hanem az emberi tudás legalábbis több évmilliós eredetéhez kell visszanyúlnunk.

Közismert a vicc, amiben a részeg ember keresi a lakáskulcsát egy hideg téli éjszakán az utcai lámpa alatt. Arra megy egy ember, és kérdezi:

– Mit csinálsz itt, jóember?
– Keresem a lakáskulcsomat! – válaszolja a részeg ember.
– És itt ejtetted le, a lámpa alatt? – kérdi a járókelő.
– Nem, hanem ott, a kapu alatt!
– Hát akkor miért itt keresed?
– Mert itt van világos! – feleli a részeg.

Ehhez hasonló a hivatalos hozzáállás az őstörténelem, saját eszmélésünk mibenlétének megértéséhez: nem ott keresi a megoldást, ahol található, vagyis az emberré váláskor, hanem ott, ahol – megalapozatlan és bizonyítatlan, sőt tudományosan meg sem vizsgált feltevése, önkényes beállítása szerint – világos van, vagyis a (történelmi léptékben mért) közelmúltban, néhány ezer éves távlatokban. Ennek a történelmi léptékkel mért közelmúltnak a történelmét nevezik manapság történelemnek, mesterségesen szűk távlatokra korlátozva a történelem szemléletét.

Azonban ez a kiinduló feltevés többszörösen hibás.

Először is, a történelem tudományának épületét nem lehet a 20. emelettől kezdve felépíteni. A történelem alapja, a hivatalos történetírókon kívülálló okok miatt, az őstörténelem. Ráadásul, sajnos, az elmúlt 3-5 000 év történelme távolról sem nevezhető világosnak, sőt, inkább ellenkezőleg. A történelem nem az írásos dokumentumokkal kezdődött, és nem 3 000- 5000 éve ír az emberiség. Nem lehet figyelmen kvül hagyni a népi emlékezetet, a szájhagyományt, a népművészetet, az őstudást, és magát az emberi megismerőképességet, a logikát, minden tudományos gondolkodás alapját. A logika pedig képes minden valóban lényeges kérdés megoldására. Ezért semmiképpen sem alapozhatjuk az történelmet a ma hivatalos, mesterségesen leszűkített szemléletre, legalábbis akkor, ha valóban tudományt szeretnénk művelni, ha a történelmet egyetemes igazságot hordozó tudománnyá akarjuk tenni.

A magyar történelemírás rendkívüli tehertételei

Világos, hogy ha a világtörténelem a fent bemutatott és hivatkozott érvek tükrében a Kárpát-medencében kezdődött, akkor a mai, világrontó erők s kiszolgálóik, a hivatalos történetírás szemléleti kereteibe belenyugvó, a külső elvárások által foglyul ejtett szemléletű történészek az elvárásoknak megfelelően különös műgondot kell fordítsanak a magyarság, a Kárpát-medence ősnépe történelmének meghamisítására. A kiemelkedően jelentős szerepű Kárpát-medence történelmét csak egy kiemelkedő méretű hamisítás tudja eltakarni. A szokásos mértéket messze meghaladó mértékű hamisítás a Kárpát-medence történelmét illetően tehát már maga is jelzi, hogy a Kárpát-medence történelme kiemelkedő jelentőségű az emberiség számára. De így van-e ez valóban? Valóban kiemelkedő mértékű nyomás nehezedik a magyarságra, a magyar történelem meghamisítására? Ehhez először látnunk kell a viszonyítási alapot, a többi nép történelemírásának helyzetét.

A magyar történelemírás azonban, a többi néptől eltérő mértékben, úgy látszik, rendkívüli tehertételektől szenved. Amíg például az angol történelem középkori krónikáit, gesztáit legalábbis koruk viszonyait alapvetően hűen tükröző, megbecsült kordokumentumként a legtekintélyesebb tudományos kiadók adták ki, például a „Gesta Normannorum Ducum” az Oxford University Press-nél jelent meg, addig a magyar történelem alapvető krónikáit nem tudományos, hanem szépirodalmi kiadókkal adatták ki. Micsoda ellentmondás!

Amíg arra hivatkozva vágják le az (írott) történelemről az „őstörténelmet”, hogy arról, úgymond, nem maradtak fenn írásos dokumentumok, addig a magyar történelemről fennmaradt, illetve, pntosabban, a betiltottságból, a süllyesztőből csodamód mégis felbukkant írásos kordokumentumokat viszont egyszerűen a képzelet szüleményének, fikciónak nevezik (lásd például Kézai Simon; László Veszprémy, Frank Schaer, Jenő Szűcs, 1999, Gesta Hungarorum. Central European University Press, angolul). Anonymus és Kézai Simon annak idején betiltott krónikái, az 1200-as években történt megírásuk után többszáz évvel (1746-ban, illetve 1782-ben, lásd Grandpierre K. Endre-Grandpierre Atilla: Atilla és a hunok, 2006, 142. o.) mégiscsak felbukkanva, a Képes Krónikával együtt magyar nyelven „A magyar középkor irodalma” című mű alfejezeteként jelent meg, mégpedig a Szépirodalmi Könyvkiadómál, 1984-ben. A minden más ismert krónikánknál korábbi, Árpád előtti korból származó kordokumentum, a „Tarih-i-Üngürüsz” pedig többszáz éves hányattatás, betiltás után szintén szépirodalmi könyvkiadónál jelent meg (Magvető Könyvkiadó, 1982). A magyarság esetében tehát, úgymond, az őstörténelem azért kétséges, mert nincsenek róla dokumentumok, a középkori magyar történelmi írott források pedig, úgymond, azért, mert a többi nép hasonló krónikáival éles ellentétben nem a valóság, hanem (a bizonyítatlan vád szerint) a képzelet szüleményei. Ennek alapján a magyarság történelme teljes egészében bizonytalanul, a levegőben lebeg, tisztázatlanul. Talán épp ez a célja a hivatalos „történelemirás”-nak? Hiszen az is világos, hogy az elmúlt évszázadokban a hivatalos történelemírás a hatalmi érdekek kiszolgálójává süllyedt.